“Az 1938. szeptember 29-i müncheni négyhatalmi szerződés, majd – a müncheni szerződés záradékához kapcsolódva – Lengyelország ultimátuma és az 1938. november 2-i első bécsi döntés nyomán az első Csehszlovák Köztársaság elveszítette területének 30 százalékát (41 ezer km-t), s a területtel együtt a csehszlovákiai ipari kapacitás közel kétötödét. A csehszlovák állam lakosságának közel egyharmada (4.879.000 személyt) került a szomszéd államokba. A hivatalos csehszlovák népszámlálási adatok szerint 1.094.000 ezer volt közülük cseh és szlovák nemzetiségű. A korabeli német és magyar statisztika ennél lényegesen kevesebb cseh és szlovák nemzetiségű személyt regisztrált. Az első bécsi döntés által Magyarországhoz került területeken a csehszlovák statisztika és történetírás 272.154 cseh és szlovák nemzetiségű személyt mutat ki, a magyarországi adatok szerint a “visszatért” területek szlovák nemzetiségű népessége mindössze 85.391 fő volt.
Az első Csehszlovák Köztársaság létrejötte és húsz éven belül bekövetkezett felbomlása, megszűnése a 20. századi cseh és szlovák nemzeti identitás két meghatározó történeti tapasztalata, amelyet éppúgy nem lehet figyelmen kívül hagyni, mint a magyar történelem trianoni és bécsi döntésekkel kapcsolatos történeti traumáit, illetve élményeit. Ezzel csupán annak a zsákutcás nemzetállami gondolkodásnak az öntévesztő, s nem ritkán önveszejtő logikáját kívánjuk érzékeltetni, amire Bibó István A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című klasszikus esszéjében olyan egyértelműen rámutatott. Azt hangsúlyozta, hogy a trianoni nemzetállami logika nyilvánvalóan tévesnek bizonyult etnikai döntéseit 1938-ban, a legrosszabb időpontban és helyzetben próbálták az európai nagyhatalmak korrigálni.”